régen írtam úgy igazából, mostansági történések: Martin fejét varrni kellett egy esés miatt, Marcell nem állhat a lábára, mert izületigyulladása van, én is küzdöttem epe görccsel és több nyavalyával is, de a legfontosabb apropó, hogy újabb palánta indult útnak... érkezése még bizonytalan, mert mérete és a fogantatási idő sincs összhangban, de úgy szeptember-október környékén várjuk jöttét.

nagyon várlak már picikém!

fogom a kezed és nem akarom elengedni, nem engedhetem el. egem választottál, és kötelességem, hogy vigyázzak Rád, óvjalak, amíg élek! nem lehet, hogy másként legyen, nem, nem és nem! nem lehet, hogy a szívem meghasadjon! a végsőkig küzdeni fogok, hogy itt maradhass velem/velünk! nem tehetek másként, mert én már szeretlek!

Elég ritkán írom Marcell arany köpéseit, de most:

I.) Mostanság elég sűrűn rám tör a semmilyen, rossz vagy nihill érzés. Ma is így volt és Martin altatása után átmentem Apához és Marcellhez, hogy hátha egy kis bújás jobb kedvre derít- sokszor mondanom sem kell és a gyerek kérdezi tőlem, hogy: mi a baj szívem? :) na de most átmentem és mondtam nekik, hogy vidítsanak fel. gyerek kigubózik a paplan alól, majd nyom az arcomra egy puszit, és ezt kérdi:

- anya, a puszi boldoggá tesz??? :)

(igen kisfiam!)

II.) elég nagy a kertünk, aminek a kaszálása nem egyszerű, így traktorral kell megoldani + a gyerek sokszor kérdez olyat, amire egyébként tudja a választ + tudja hogy nem szabad csúnyán beszélni=

- apa, a papa az ócskavas traktorral volt itt kaszálni? gaz meg! :)

(nem tudom, hogy hogyan jöhet tudatosan szóvicc egy 3 évesből?)

Másod szülöttem: jelentem, már két fogacska van! (ma először vehemens jelét adta vacsora közben)

picikém csütörtökön fél éves és van már egy fogacskája! tegnap óta. és dumál és forog és huncut, egy kedves kis fickó!

kicsikém pedig lassan 3 éves és végre eldöntöttem, hogy megy oviba. esernyő lesz a jele (sajnos gitárt nem lehetett választani)

azt hiszem az elmúlt hónapok, illetve leginkább a nyár és kora ősz nagy kavarodással, számomra oly sok szomorú nappal teltek. voltak napok, mikor nagyommal nem lehetett bírni, csúnyán beszélt, goromba volt és daccolt ezerrel. mintha csitulna egy nagy hurrikán. szerintem a dackorszak és a kistesó jötte összekeveredett és mosódott. (néha vígasszal töltött el, mikor szülőszobai sors társam ugyan ekkora nagyjáról ugyan így számolt be) ha tudatosan nem is, de okozott problémát a lelkében a kistesó- és számomra a legnagyobb boldogság, mikor azt mondja, hogy őt szereti a legjobban a világon. kisgombócnak hívja. most már nem az a válasz mindenre, hogy nem, most már gyakori a "na jó anya"... már ritkábban használ dühében csúnya szavakat- hogy mennyire csak most veszem észre, hogy a tv-ben, rádióban, mindennapi életben beleépült az emberek szókincsébe a hülye, a b.zi, a bmeg kifejezés... DE hetek óta már pont az ellenkezőjével örvendeztet meg- sokszor hív nyuszinak, édesemnek, drágámnak, szívemnek- ez utóbbit nem tudom hol szedte fel... rendkívül segítőkész- azt hiszem sok mindenre lehet orvosság, ha rendkívül fontos feladatot bízunk a gyerekre és jól meg is dicsérjük érte, ráadásul meg tanulta azt is, hogy a dicséret és a jutalom, néha pusziban és ölelésben merül ki. aztán rájöttem arra is, hogy van különbség személyek és szituációk közt, más egy bunyózás a bátyával és más egy bunyó a papával, más ha hárman-négyen vagyunk itthon és más ha sokan, ha vendégek vannak- a gyerek nem hülye, tudja hogy anya figyelme lankad ha nagy a tömeg. azt is megtanultam hogy a gyerek egy 5 soros monlógból tuti hogy csak a csúnya szót fogja kiszúrni- sajnos esetünkben nem is csak a vakvilágba használta. így visszagondolva egy folyton miérteket kérdező 3 éves gyereknek hogyan magyarázza el az ember, hogy miért is csúnya szó ez vagy az, vagy mi az a szégyen???

sokszor jött haza apa úgy hogy elkeseredettséget látott rajtam, mert szomorú voltam, hogy nem bírok a gyerekkel. nagyon szomorú voltam, hogy mások mit gondolhatnak és valószínű én is bírálnám a szülőt, ha nem bírna a gyerekkel, de azt hiszem, hogy ezen a korszakon sok szülő átesik, maximum az idő megszépít mindent. féltem, hogy a szüleim nem lesznek büszkék rám, hogy még egy kistesó utáni vágyam a 'minek neked gyerek' címszó alatt bukik meg és úgy éreztem, hogy valóban nem vagyok jó anya, mert biztos nem törődök eleget a gyerekkel. persze szerintem törődésből sosem lehet elég. megjegyezném, hogy ez idő tájt elgondolkodtam azon, hogy én anno hogy viseltettem az ilyen gyerekek szüleivel, elítéltem őket, hogy miért nem fegyelmezik a gyereket, miért nem csinálják ezt, vagy azt, s rájöttem magamon tapasztalva, hogy de hogy nem fegyelmez a szülő és próbál meg mindent a végleteig, de a kívül álló már lehet hogy csak a belefáradt szülőket látja, aki már az utlsó utáni lehetőségeket is végig próbálta. nem hittem ebben a dac korszak dologban, és a hisztizásben, de most már tudom, hogy van és tuti jön és tudom, hogy lesz még, és lesz még az iskolában hülye minden tanár korszak és akkor is elmegyek itthonról korszak... és ez most még csak egy kis csata volt.  ha visszagondolok már hetek óta nem éreztem nyomasztóan magam miatta. lekopogom talán talán lecsitult.

de kiderül minden teli holdkor- mert ilyenkor mindig belebújik az ördög, kíváncsi leszek, hogy visszatér e az ultrabrutál eleven nagyfiam. minden esetre az ovi is jókor próbatétel lesz, kíváncsian várom a januárt. kíváncsian és szomorúan...

van két két és fél - évesem és hónaposom... az egyik állítólag rock sztár fiú a másik meg úgy tűnik fogzik... "nagyok"... s itt van szeptember 1-je... iskola kezdés a hírekben is... ekkor beugrik egy gondolat- korábban érthetetlenül néztem a szülőket, a nagyszülőket, akik gyermekük ovis előadásán, ballagásakor, esküvőjén könnyes szemmel merengtek... s most értem, érzem... és marja a tudatom... az élet nem egy dvd lejátszó, amibe betehetem a saját filmem és a jeleneteit újra élhetem... ti pedig nagyon nőtök... talán nem is ez a baj, hanem az, hogy az életem ezen szakasza repül és repül... pedig ha tehetném kapcsolgatnám ezt a dvd-t!s újra élném a jeleneteket százszor és ezerszer...

- a tavalyi nyár, mikor még csak másfél éveske voltál, s mostani szemmel nézve még a magad szemében is kistesónak látod magad...

- az első lépseid, verseid, táncaid...

- mikor csak a dracénám lombját láttam lobogni a wc ajtóból (mert te először abba kapaszkodva álltál fel)

- mikor ráharaptál először apukád ujjára

- az első hónapjaitok, heteitek...

- az első mosolyotok, kacagásotok...

- az első napok a kórházban, mikor csak te/ti voltunk

- azokat az órákat, mikor éppen úton voltatok erre a világra - bármikor átélném ezeket a perceket is bologan.

- a 9 hónapot, ami várakozással, izgalommal, reménnyel és boldogsággal telt

- a két teszt, ami mint egy útlevél jöttötök jelezte - Martin tesztjei dobozát eltettem és nap mint nap látom és oly furcsa visszagondolni, hogy volt olyan idő, mikor még csak két csík jelezte létét egy papíron

- s bele pillantanék a magam fejébe, mikor még csak terv és elhatározás voltatok

- 2007. május első vasárnapja volt az a nap, mikor már sejthető volt, hogy az anyák napja új értelmet nyer az életemben...

ha az élet egy dvd lejátszó volna... csak az elmúlt 4 évet élném újra... újra és újra! mit nekem a saját bármelyik szülinapom, ballagás, esküvő... de ha rátok nézek és elmerengek, kicsit könnyes lesz a szemem! mert az élet nem dvd lejátszó... és a veletek töltött pillanatokat nem élhetem át újra és újra... nem érezhetem, nem foghatom, nem tapinthatom... csak lehunyom a szemem és emlékezem... mindenre... ugyan úgy ahogy majd egy ovis előadásotokon, ballagásotokon, esküvőtökön fogom tenni... csak könnyes szemmel merengek majd...

de megígérem,  hogy mindent jól magamba vések, s ha egyszer kíváncsiak lesztek életetek egy pillanatára- vagy még azelőttire - akkor én elmesélem... de lehet hogy könnyes szemmel merengve :)

Nagy 15 kiló és várjuk az ovit ezerrel, sajna csak január, mert Marcu be van zsongva a gyerekekért! Addig itthon zsiványkodunk és kábítjuk a családot! Szépen haladunk a szobatisztaság felé!

Kicsi két hónaposan 6030 g (2970-el született) (két hóra meg volt a duplázás), szopizás ezerrel és anya társak irigylését kiváltó csodás babaság!

Mióta két gyermekes anya lettem (úr Isten, de furcsa) a mesebeli élet mellé társulnak kimondatlan félelmek is... (hogy ne unatkozzunk). De most este a fürdőkádban megvilágosodtam! Szóval nagy félelmem, hogy lehet e két gyermeket egyformán szeretni, tudom e őket egyformán szeretni? Eddig olyan megmagyarázhatatlanul furcsán éreztem magam és nem tudtam magam számára megválaszoni a dolgokat... most este Marcell kérte Apát, hogy ne ő fürdesse, hanem én... s rájöttem... a mértéke ahogy szeretem őket az egyforma, végtelen! De mind a kettőt másért szeretem! Illetve mind a kettőt azért, mert a mi gyermekeink. S ha egy listát kéne írnom, az első helyen az állna, hogy leginkább a mosolyukat szeretem! Mert abban minden benne van!

2010. június 14-én bevonultam a kórházba, ahogy a doktor bácsival előre megbeszéltük… természetesen még vasárnap meg volt a takarítás, mindenkit levetkőztettem és kiürítettem egy utolsó mosással a szennyest, majd hétfőn reggel indulás előtt még kivasaltam, ami megszáradt J. Hétfőt megelőzően persze eltelt néhány nap, amikor féltem és lelkiekben szinte szorítottam a lábaim, hogy „én még most nem szülhetek”… Hétfőn Apa és Marcell elkísértek, majd elbúcsúztunk… délelőtt a doktor bácsi megvizsgált és azt a javaslatot tette, hogy szerdán megpróbálunk egy indítást, félve a nyiladozó méhszájtól és a „felszállható” veszélyektől. Kedden estes jött az én kedves szülésznőm (éjszakás volt) és megkaptam a finom kis beöntésem – megjegyzem sokkal jobb ez a mozzanata a szülésnek így előre adagolva, mint már vajúdva, fájások közepette… így örültem, hogy előre dolgoztunk. Közben ő is megvizsgált és konstatálta, hogy a méhszájam valóban ultra puha, 2-3 újnyi és a bébike feje kb 2,5 újpercnyire tapintható, nagyon lent van. Még az is felvetődött benne, hogy akár még reggel előtt szülünk- bár én sejtettem hogy nem, mert ez az állapot már egy ideje így van, hát miért pont most sietne kifele… Nos azért megbeszéltem vele, hogy mi legyen Apával, mert másnap ő menne dolgozni, és csak akkor jönne, ha az indítás „be is indul”- mire Rita közölte, hogy Apa semmiképp se menjen holnap dolgozni, mert holnap tuti, hogy szülünk- bár kicsit félve, de megnyugvással töltött el ez a nyilatkozat- féltem, mert tudom, hogy sokszor az oxitocin se hoz kellő hatást, de tudtam, ha burok repesztés van, akkor onnan már nincs visszaút. Beöntés után vettem egy alapos zuhanyt, hajmosás (ki tudja, hogy leszek szülés után alapon), borotválás, már amennyire elértem még magam, a cuccaim pedig szépen összeraktam, hogy másnap a kellő időben áttolhassák egy rooming in szobába és szinte akár a többi napon oly lélekkel feküdtem le aludni.

Szerda reggel, vagy inkább hajnal 5-kor ébresztettem magam, tusolás, laza szempilla festés, fésülködés, felöltöttem a csini kis kórházi hálóinget, felhívtam Apát, hogy úton van é… majd picit merengtem az ágy szélén- minden olyan szép, minden olyan tökéletes eddig, olyan jó, hogy csak Apa és én… de milyen kár, hogy Marcell nem lehet velünk, milyen jó lenne akkor ott a szülés után négyesben lenni… és akkor ¾ 7 előtt pár perccel betoppant Rita, én letöröltem a könnyem és mentem… és izgalomnak tényleg szelét se éreztem…

Bekötötték a kis infúzis csövem, felkötődtem az nst-re, nézelődtem a szobában és beszélgetünk… s 7-kor elkezdte csöpögtetni Rita az én kis oxitocin koktélom… Apa megérkezett s a beszélgetés tovább folyt… és vártuk a fájásokat, de semmi… 8-kor megérkezett a főorvos úr, hogy megtudja mi is a helyzet, megnézte a méhszájam érdeklődött a kontrakciók után, s mondta, hogy később jön és valószínű repesztünk… ekkor picit azért megijedtem, mert két dolgot láttam magam előtt- 1.- várom most hogy bazira fájjon vagy 2.- nem lesz repesztés, se szülés, se gyerek… majd Rita visszajött s megnyugtatott, hogy tuti hogy lesz repesztés, de a doki bácsinak most mennie kell egy császárra és ha engem most repesztett volna, akkor a szülésemre már nem ér be… tovább beszélgettünk, álltam, hátha hat a gravitáció, közben iszonyú szomjas és éhes voltam, és vártuk a fájásokat, de semmi… doki bácsi közben vissza jött a műtőből, s és megpróbált burkot repeszteni, no ez picit érdekes volt, mert hiába történt meg a művelet, magzat víz nem folyt egy csepp se…így jöhetett további ácsorgás, lépkedés, kis papír vattával a lábam közt, hátha egyszer csak folyni kezd a vizem, s jöhetnének azok a fájások is… no se víz se fájás nem akaródzott jönni továbbra se, s én balga még azt mertem hinni, hogy létezik szülés fájás nélkül J

A pontos percet nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy 9 óra már elmúlt, mikor még se fájás, se víz nem volt, Ritával és Apával laza beszélgetést folytattunk a szülőszobán, néha még nevettünk is… és még Apának meg is jegyeztem, hogy azt hittem, hogy 9-kor már túl leszünk a nehezén, de úgy tűnik, hogy ez még sokáig fog tartani, mert fájás még a kanyarban sincs… na így 9 után jócskán visszajött a főorvos úr, ismét megnézett, hogy áll a méhszáj és mi is van a burokkal. Ekkor már erőteljesebb hatást gyakorolt- a pontosan nem is tudom, hogy mire, méhszájra, vagy martin fejére- mert valójában a víz azért nem folydogált kifele, mert Martin feje már annyira lent volt és be volt ékelődve startra készen, hogy még a víz se tudott kifolyni mellette, de az ügyes doktori kéz rásegített, én valami finom, nyugtató, kellemes, meleg vizet éreztem kifolyni… igen! Heuréka! Elfolyt a víz! Oké zsoké, ismét felálltam, hátha akkor lesz végre fájás… doktor bácsi közölte, hogy addig ő lemegy az ultrahangba, szóljanak, ha jönni kell… tehát felálltam, se nem tudom hány percecske lehetett mikor jött is az első fájás! Ebből kb 2-3-at bírtam tartani, mikor Apának már csak szótlanul billentettem a fejem, hogy azonnal fusson (az épp csak a szokásos papír munkát intéző, pillanatra kilépő) Rita után, hogy már nem bírom tovább!!! Így 2-3 fájás után nagy nehezen visszamásztam az ágyra, valahogy elmondtam Ritának kínomban, hogy nem bírom visszatartani… ekkor a főorvos úr épp hogy leérhetett az ultrahangba, már szóltak is utána, hogy azonnal jöjjön… én elég nagy kételyeket fűztem ahhoz, hogy kibírom e, visszatudom e tartani a fájásokat, mert kb. a 3. 4. fájásom már toló fájás volt… pár fájásnál még lelkesítettek, hogy tartsam, tartsam, doktor bácsi is visszaért, az asztalt szétrántották szülő pózba, Apa a fejemnél, én próbáltam amit lehetett, égbe néző, széttett lábakkal visszatartani a természetet (de legnagyobb félelmem a méhszáj szakadás, így igyekeztem nem idő előtt nyomni). Egy jelenet él élesen bennem: Rita szemközt, kötényben és kesztyűben, doki bácsi mellettem – s szól Ritának, hogy az infúziót kösse vissza nekem… ekkor ha lett volna energiám a beszédre éles tiltakozásba kezdtem volna- neee! Rita, ne menj! Nem bírom már tovább tartani, nem bírok ki még egy fájást! Maradj ott szemközt, mert nyomnom kell! S mint egy jó tündér az épp áthaladó szülésznőt kérte meg Rita hogy kösse vissza az infúziót… én pedig magamban feladtam, bármi lesz, erre a fájásra már nem tudok visszatartani… és nem is kellett! A következőnél már nagy levegővel kint is volt Martin teljes testével, hangjával, mindenével! Csodálatos volt! Attól a pillanattól kezdve már e kinti világi mivoltából szerettem/szerettük! Egy kis édes pici baba volt, mert a becsült méretekkel ellentétben 2970g-al született. 2010. június 16-án 10 óra 20 perckor egy óra alatt… kicsit dagasztotta lelkem, hogy a doki bácsi megjegyezte, hogy a szülésem filmre kellett volna venni és tanítani.

A többi metódus innentől már tényleg csak laza rutin ügy volt. A lepény magától kicsúszott, a varrás alig fájt… csak gyenge voltam az éhségtől… Ami viszont nagy bánatom, hogy a mi pindurkánk nagyon rövid ideig volt velünk, gyorsan elvitték melegedni L de olyan boldog voltam! Szerencsére Apa azért velem tölthette a két órát, telefonálgattunk, beszélgettünk…

Majd betoltak az új szobámba, ahol sajnos az első két napot egyedül, illetve csak Martinnal töltöttük, szobatársak nélkül… ez elég kihalt érzést keltett így a folyosó végén… így volt időm merengni, gondolkodni… Rájöttem, hogy mekkora szerencsém volt, illetve mekkora szerencse, hogy milyen orvos kezébe kerültem/tünk! Ha nem fektet be és nincs programozottan indított szülésem… hát… ha itthon folyik el a magzat vizem és ne talán még Apa sincs itthon… akkor tényleg csak a természetben bízhattam volna… hisz 2 sima fájás után, már toló fájásom volt, s beszélni nem volt erőm… egy telefont se lett volna erőm megkondítani… nem hogy a kórházba, de még kocsiba se tudtam volna beülni… De ha még esetleg a magzatvíz nem is itthon, hanem akárhol, máshol, még ha a kórház folyosóján is folyik el, hát na… ha nem a szülőszobán történik mind ez, akkor a toló fájásaimmal én tuti nem jutok el a szülő ágyra, se honnan. Így utólag is köszönök mindent az én orvosomnak s szülésznőmnek, hogy ennyire minden flottul és gyorsan ment. Viszont azt nehezemre esik eldönteni, hogy hogyan jobb szülni: így hogy szinte azonnal a velős toló fájás jön de gyorsan 7-8 fájással meg vagyunk, vagy szépen lassan bevezetve erősödő fájásokkal… nem tudom… a lényeg az, hogy van két csodálatos gyermekem! Két szuper szülés élményem! Tényleg minden úgy megy ahogy azt én elképzeltem… S szinte lassacskán teljesnek érzem az életem. J Mert igaz hogy kb az 5. fájás körül a kínok közepette az futott át az agyamon, hogy én ezt még egyszer nem bírnám elviselni, azért mégis J

Mikor Martin már itthon volt Apa azt kérdezte: na Nyuszi! Ilyennek láttad őt mikor „elgondoltad”? ( Marcell születése után nem sokkal azt mondtam, hogy én érzem, hogy egy felhőn ott csücsül még egy szőke kis fiú, aki olyan mint egy angyal, olyan szép és jó) Igen! Ilyennek képzeltem! S most látok még ott a felhőn egy cserfes, csodaszép ám nem angyali, hanem egy elkényeztetetett kislányt is J Látom!

Viszont most a gézengúz, talpra esett, okos „nagy” fiunk mellé most itt van a valóban angyali, Martin! Már a kórházban megnyilvánult, s azóta is tartja magát ahhoz, hogy: kék a szeme, arca csupa derű! S a legjobb szó, ami őt jellemzi: kedves! Néhányszor most leütöttem a clear (törlés) gombot… Próbálom keresni a szavakat arra, hogy mennyire szeretem, de nem tudom kifejezni… a mi nyelvünk, vagy leginkább a szavak önmagukban kevesek hozzá, hogy ezt elmondjam!

Elmondani, kifejezni úgy érzem semmivel sem tudom, hogy mennyire szeretem- hogy mennyire szeretem őket! A gyerekeimet!

csak gyorsan leírom, hogy továbbra is minden szuper! köszönök mindent az életnek, a sorsnak, a jó Istennek, Buddhának... és kérnék egy idő megállító szerkezetet.

készül Martin születés története, de nincs sok kedvem a gép előtt időzni. próbálok minden pillanatot magamba vésni, mert ezt senki nem fogja visszadni. három csoda van az életemben, két gyermek és a szerelem- ez valami puha, rózsaszín, meleg, illatos, selymes felhő. remélem végtelen is és még sokáig ringatózhatok benne.

köszönjük a sokk érdeklődést és miegymást...

ezennel tudatom, hogy 2010. június 16-án 10:20 perckor megszületett Ferenczi Martin István 2970 g-al és 50cm-el...

eddig azért nem jelentkeztem és valószínű, hogy még picit  távol is maradok, mert most minden olyan szép és jó és rettenetesen repül az idő... a szülésem olyan rövidkére sikeredett, hogy folyton azon merengek, hogy jobb volna ha még most is fájna :) időm se volt kiélvezni a fájásokat :) a gyerekek szuperek! még csak a nagy részéről mérhető fel, de szereti nagyon a "kistesit".- ő így hívja.. szerencsére hamar vissza zökkent a velem való életbe, és gondos nagy tesó lett.. a pici eszik=szopizik, alszik, hízik... Apába  irtó szerelmes vagyok... a ház nem úszik... a külsőmmel is meg vagyok elégedve, se pocak, se csatakos külső (tegnap még az utcán is megnéztek, bár ez gondolom a kebleimnek szólt :) )... kipihent vagyok és néha még unatkozom is, mikor a fiúk alszanak... (még kapálni is volt időm) szóval minden szuper, szülés utáni depi a Holdban... boldog vagyok! gyönyörű "volt és van" minden- de az idő hiper gyors és én csak számolok, hogy ennyi és annyi napja még ez és az volt... ez most ami nehéz picit... fáj az elmúlás... szeretnék minden percet, pillanatot kiélvezni ebből a jóból és akár még a világhálóval se törődni. de úgy is minden pillanat itt van szinte kézzel foghatóan bennem- hamarosan megírok mindent...

azt gondolom, hogy most minden szempontból irigyelhető vagyok! :) de leginkább a kis családunkért!

(és most szépen le is kopogok mindent... :) )

ha ma már nem történik semmi, akkor holnap reggel megyek be... és most már csak is négy tagú családként jelentkezünk...nem kezdek el merengeni, mert se vége, se hossza nem lenne... csak gyorsan összegzek: nagyobbikom vesztét érzi... egy ördög fiók, biztos érzi, hogy nem sokára már felelősség teljes báty lesz és ki kell tombolnia magát... lakás kitakarítva... mosások az utolsókatrúgják, még reggel ki akarom vasalni az esti ürítést... elég lesz az x nap utáni mosatlannal szembesülni... az elmúlt napok ingerlékenysége elmúlt... Apának a "házirend" kifüggesztve... minden jó most... és ma még kaptam egy adag babrucit is, ami már szárad, mert lehet, hogy cserélek ezt-azt a kórházi cuccok közt... de a legszebb, hogy van köztük egy felsőcske, amin egy 4 tagú zsiráf család van :)

gyors bejegyzés... most jövök a doktor bácsitól... jól megvizsgált és megállapította, hogy a méhszájam két ujjnyi... írt fel egy kis adag antibigyót és kért, hogy hétfőig még bírjuk ki... hát én is szeretném!

fejecskénk 96mm... mellkas 93mm... combcsont 74mm... lepény maximálisan érett, méretei alapján megfelel a 40 hétnek, 3 kiló fölött várható most már...

szóval remélem, hogy hétfőig nem akar előbújni a kis tökös mákos, mert egyébként irtó jó kisbaba és jó vele így együtt lenni! imádom, mikor ping-pong labda módjára kidugja a lábait a jobb oldalamon... de mind ezek szerint hétfőn reggel 7-kor megyek és befekszem a koriba... ha addig nem történik semmi, akkor remélem, hogy jövő hét hétfőn-kedden kibújik...

én pedig addig próbálom ráhangolni a lelkem és mindenem az én pirinyókámra, s mindeközben Marcellból a legtöbbet szívni magamba...

most kicsit drazsés lettem- no nem a szüléstől félek, hanem na... lezárulni látszik egy időszak, itt a küszöbön az újabb... változik minden... és hiába vagyunk már szülők, az imént újra kellett hívnom Apát, mert na... mindegyikőnk agya csak kattog. most már olyan kézzelfoghatónak tűnik minden, de mindeközben ez egy csoda és egy változás és boldogság és öröm és felelősség és minden, minden...

babuci!még 6 napot bírj ki! bírjunk ki!

nekem még június 17-én szülőértekezletre kell mennem!!!!!!! :) Pici fiam úgy időzíts- hogy bátyuskád 2011. január 3-val felvételt nyert a Kakas óvodába! a kiscsoportosok első szülői értekezlete így június 17-én lesz... szeretnék még oda eljutni... s ha minden szuper, akkor 18-án bevonulhatunk a kórházba!

vááá, ma reggel sikerült ismét 5-kor kelnem! már jó rég óta próbálom gyakorolni a korán kelést, bár tisztában vagyok vele, hogy ez így azért nem lehetséges, ráadásul a szülés után a szervezetem totál más igények irányába mutat majd... de azért én lelkesen próbálkozom. Marcellal rákaptunk a lustálkodásra, 8 előtt sosem keltünk, de pár hete ez az időpont áttevődött 7-re, s én megtoldottam annyival, hogy ha lehet, akkor 5 és 6 között keljek, hogy majdan fiacskáimat be tudjam előzni az ébredéssel, elkészüljek, mire  ők indítják a napot... s ha esetleg belefér, némi házimunkát is végezzek... na mára ki van vasalva, s megy már a mosógép is a következő adaggal- próbálok napra kész lenni mindennel...

na szép reggelen frissen, üdén fésülködve, szempilláim kidekorálván, kivasalva... úgy döntöttem, hogy is lehetne jobb egy ilyen reggelen, mint egy tejeskávéval, kakakós csigával kiülni a teraszra a fotelba... az elképzelés szuper volt, leszámítva a kertem gazos látványát, amit hiába kapálok, az egyenlítői mennyiségű eső azonnal újra gazosít (nem mellékesen így 9 hónapos terhesen elég vacak nagy hassal hajolgatni a kapával), füvet is kéne nyírni, de inkább nem buzdítom Apát, inkább tegyük félre a munkát és élvezzük az utolsó heteket (bár a füvet akkor is le kéne nyírni)... szóval reggeli kávézás látvánnyal egybekötve- no comment :) mindeközben azon imádkozom, hogy a szomszéd japán kakas ne ébressze fel a fiúkat... kávém elhörpölve jobbnak láttam beülni a gép elé, s míly felemelő érzés volt felálni a fotelból, s észre venni, hogy a nadrágom jól elázzot a vizes szivacstól (nem kell megijedni, nem magzat víz, csak a reggeli pára :) ) még jó, hogy nem a "búcsúba menő ruhám" volt rajtam- igen ma igazi bicskei búcsú! megyünk! még nem tudom ki ül fel a gyerekkel a hintákra, mert én ugye pocakos, Apa meg nem bírja a hintát... de megyünk!

szép napot!

külön megjegyzésem: hogy azért félő, hogy az én jó kis terveim, csak tervek maradnak, mert ketteskémről alkotott véleményem már jó ideje megdőlt... szegénykémet én egy keveset mocorgó bébikének tituláltam... felrémlett sokszor, hogy Marcell mennyire aktív volt, főleg értekezletek során érezte a stressz helyzetet és alian módjára mocorgott össze-vissza... na tegnap kis húgom jól kiakasztotta, mikor megfogta a bordáim alatt taposó fiacskám és döbbent szemekkel nézett, hogy ez ilyen kívülről... akkor milyen belülről???... hát érdekes... fejecskéje ugye lefele, a teste általában a bal oldalamon fekszik lábai pedig jobbra nyomulnak, így pont a vasárnapi takarításom alatt nevettem rajta nagyokat, mikor a jobb oldalamon folyton egy ping-pong labdányi dudor jelent meg... :) de a keddi nst-n is azt hittem, hogy épp szunyókál, aztán még sem... szóval én nem tudom, hogy mikor alszik ez a gyerek, de nappal nem... szép kilátások... már volt dolgom egy keveset alvó bébivel... most próbálom már magam készíteni előre... azt hiszem, hogy ketteskét magamra fogom kötni valamilyen kendővel. már tanulmányozom a lehetőségeim.

- hát Fiam! jól kitalálta hülye anyád 3-4 hónapja, hogy Te leszel a világ legnyugisabb bébije... lehet hogy még sok minden mást is ilyen 180 fokos ellentéttel találtam ki és tervezek :) remélem nem! kivéve Téged! Te lehetsz bármilyen, számomra holtversenyben lépsz az első helyre a világ legcsodálatosabb címére!

jaj Pirinyókám! úgy várlak már! de azért ezt a 3-4 hetet még töltsük együtt egyben. kell ez még nekünk, a lelkünknek. de 4 hét múlva akár milyen idő is lesz, Te napsütést hozol ebbe a latyakos nyárba.

terhességem utolsó heteit egy "szaftos" kis esemény színezi- a 83 éves nagyapám, tegnap "elflexelte" az alkarját... ismét valami "irtó fontos" dolga volt, mindig bütyköl valamit... szerencsére a nagy vérveszteség ellenére nem volt túl nagy a baj, igaz, hogy 3 órás műtéten esett át még az éjjel, de talán holnap már haza is jöhet, hogy újult erővel folytassa az egész család stresszelését a mindenféle masináival, szerkezetivel, gyerekes ötleteivel :) nagymamám persze magas vérnyomású, így míg a papa az ájulás határán volt, addig mamám szívverés és pumpája az egekben... jó páros!

öröm az ürömben, hogy bár május elején még azt tárgyaltuk Anyukámmal, hogy június 18. környékéig nem is találkozunk már, most szombaton mégis utazik 2*300 km-t, hogy meglátogassa a papát eme trauma következtén... reggel hívott, hogy akkor jön... én meg tök boldog lettem. bár szombaton lesz egy nst-m, de csak lesz pár órám, amit Anyuval tölthetek... bár azt gondolom magamról, hogy jól tűröm az érzelmi dolgok változását, keveset sírok, nem vagyok lelkis- illetve az vagyok, de próbálok inkább pozitívan látni, gondolkodni, érezni és mindenből a napsütést élvezni, így a terhesség idején ez másként alakul, mármint érzelmesebb vagyok kicsit... normál viszonyok közt úgy hetente egyszer beszéltünk Anyuval és valahogy megszoktam ezt... de most olyan szívesen lennék vele minden nap. no semmi gondom, semmi gyámoltalanság érzet, vagy szeretet hiány érzet- ezt értsd úgy hogy a családomtól mindent megkapok és extra boldogságban élünk. de ilyen hormon dúsan valahogy most mégis Anyut hiányolom, többször! A távolságot (300 km) a helyzet alakulásával próbáltam úgy felfogni, hogy jó dolog a rosszban, hogy nincs közel, így ha találkozunk, akkor az mindig intenzív, mindig próbálom magam jól felszívni- bár sose megy. És nem azt nézem és nem azon próbálok keseregni, hogy ezt nem tehetem meg minden nap, mint mondjuk a férjem az anyósommal... Szóval próbálom azt látni a helyzetünkben, hogy ha Anyu jön hozzánk, akkor az csak az együttlétről szóljon, ha mi megyünk hozzájuk, akkor az felér 20 wellness hétvégével :) De most olyan jó lenne ha minden nap találkozhatnánk, ha foghatná a kezem, vagy én az övét...de sebaj, mert júliusban úgy is együtt leszünk egy hetet akkor már ő két unokás nagymama lesz és remélem augusztusban összejön, hogy családostul náluk nyaralhassunk pár napot. és akkor majd talán sikerül jól kianyuznom magam :) (kétlem :) ) Mert azért azt hiszem, hogy mindenkinek a saját anyukája az aki olyan érzést kelt benne, olyan nyugalmat áraszt... hogy az mindig valami más, valami különleges... (bár nem tudom, hogy ezt az én fiam, hogy véleményezi... mert néha az az érzésem, hogy el lenne ő nélkülem is :) )

* a férjemmel már a terhesség elején eldöntöttük, hogy ha megszületik ketteske, akkor nem lesz azonnal rokon csődület, sőt az első hetet szeretnénk csak négyesben tölteni, függetlenül Apa beosztásától. nagy a család, így ha mindenki idejönne, vagy a huszon sok ember akár 5 percre is jön csak, az nagy kalamajka... sajnos Marcell előtt ezt nem gondoltam át, így belecsöppentem egy nagy családos helyzetbe, s mikor már rájöttem, hogy mi zavar, addigra már késő volt szólni, hogy akkor most stop. (sajnos azt se kérdezte meg tőlem senki anno, hogy zavar e, ha szopi közben néznek...) az első hetekben szeretnék csak magunkra figyelni, csak a gyerekekkel törődni... s ha minden jól alakul és komplikáció mentes akkor segítségre se lesz szükségem, mert sikerült úgy alakítanom a háztartásban mindent, hogy napi 1 órás munkával meg vagyok (bízom benne, hogy ennyi időt, azért minden nap leakaszthatok valahonnan, ha más nem, akkor ennyivel később fekszem le) szerencsére Apa munka beosztás és ráadásul a habitusa is olyan, hogy jól kooperálunk gyermek ügyben, így végszükség esetén 3-4 naponta besegít a babázásban és én pár óra alatt végzek a dolgaimmal.... szeretnék a magam erejéből boldogulni. hisz nekem most ez a munkám, most "csak" anya vagyok és háziasszony. persze Anyu társaságát/létét szívesen fogadnám már az első naptól kezdve, hisz ő az anyukám és mint minden gyereknek (kivéve talán az enyémnek :) ) az anyja a legmegnyugtatóbb érzést adó ember a világon... de az én anyukám szuper és elfogadta a döntésünket, hogy a ne legyen kivétel alapon ő is csak egy-két hét után jön. remélem így mindenki belátja és elfogadja a döntésünket és nem lesz sértődés- persze ha lesz is se érdekel, mert én a gyerekeim érdekét tartom szem előtt és azt, hogy a mi családunk élete induljon négyesben szépen, biztonságban, zavargás mentesen... megjegyzem- a gyerekágy és látogató mentesség amúgy is 6 hét szokott lenni. remélem minden a terveim szerint alakul, nem fordul fel a ház, mire haza jövök, vagy gyorsan gatyába tudom rázni... és mindent meg tudok majd oldani a magam erejéből. elvileg mint már írtam, próbálok napra kész lenni... tehát nagy meló nem vár rám az elkövetkezendő 3 hónapban, főzni megfőztem fejben már előre... gurulni fog minden, így kell lennie! :) és ha Anyu megérkezik júliusban, akkor az az egy hét se arról szóljon, hogy helyettem dolgozik, hanem együtt élvezzük Marcell és Martin társaságát, fagyizzunk, babakocsizzunk, medencézzünk, játszunk, beszélgessünk, babázzunk...! Én erre vágyom, ezt szeretném és ez lebeg a szemem előtt!

Egy boldog két gyerekes nyár Apával, semmittevéssel... és napsütéssel!

(és végre sikeült elérnem azt, hogy nincs nagy vágyam és késztetésem arra, hogy itthon ezt-azt alakítsunk, most azt mondom, ezen a nyáron minden jó ahogy van és semmit se csináljunk)

elvileg még 30 nap... már csak ezért is gondoltam, hogy írok pár sort... mert én még visszafele húznám ezt a centit... ki tudja, lehet hogy ezek életem utolsó kismama napjai... bár én most megveszek egy 3. gyerekért, akiről tudom, hogy lány lenne... :) jelen állás szerint semmi sem rajtam múlik... Isten és Apa! vagy fordítva :)

na szóval pocakosságom roham léptekkel halad, megcáfolva ama kijelentésem, hogy az utolsó hetek lassan fognak telni... ez picit elszomorít, mert sok mindent jelentettem ki így előre és félek, hogy minden meg fog cáfolódni... :(

még elvileg 3 műszak szünetet leszünk hármasban Apával, így hétvégén egy "kit érdekel mik a költségek" "és valójában nincs is nagy kedvünk, de legyünk tekintettel a másikra" " no és még sosem járt ott Prücsök" címszavakkal lementünk sétálni Siófokra... hát azt hiszem, hogy mind hármunk számára életünk egyik legkellemesebb pár óráját töltöttük ott- babakocsi felpakolva cuccokkal... én toltam... Marcell, Apa botoztak- jmert pecázni ugye csak úgy nem lehet, de végül a gyerek tökéletesen megelégedett néhány bottal is :) ücsörögtünk, szendvicseztünk, répát ettünk, fagyiztunk, rajtoltunk a homokba, élveztük a napsütést, a kellemes szelet, az együtlétet, a látványt, a mindent...

ezek után hazaérvén és eldöntve, hogy következő műszakszünetben Apával még utoljára lemossuk az ablakokat rájöttem, hogy ha nekem még várnom kell 5 napot, hát beleőrülök... így pünkösd vasárnap fél 5 kor kelve, kivasaltam (utálom), mostam, függönyt szedtem, ablakot mostam és mindent kitakarítottam... meglepően gyorsan végeztem, szerencsére ebédünk volt készen... ja nem mellesleg átrendeztem az étkezőt is, ami nem nagy szám, csak hát terhesen... + mivel így túl üresnek tűnt a nappali, a bébihinta már le is került a helyére- így ezt is én cipeltem... majd még este egy jó nagyot sétáltunk Prüccsel... és én végre jól érzem magam, késznek érzem magam... mármint előkészületekkel... pár napja próbálok mindennel naprakész lenni, rend, takarítás, mosás... remélem sikerül magammal is így lenni haj, köröm, szőr stb terén... :) és akkor nyugiban, kiegyensúlyozottan megyek szülni... :)

mára így most csak egy kis főzés volt beiktatva, de így az utolsó időben ezt próbálom könnyen készíthető dolgokra korlátozni, így reggel gyors bedobtam a sütőbe egy adag sajtos-tejfölös pulykamellcsíkot sülni... majd mentünk ki Marcuval az udvarra játszani... először csak hintáztunk, meg fetrengtünk szokásosan a pléden, meg autóskártya, meg könyv, aztán mondom hozok ki lavórt és pecázzon... na ebből az lett, hogy "anya bele léphetek a vízbe?" majd "anya bele ülhetek?" na mire én meg úgy döntöttem, hogy akkor már ne a lavórba nyomorogjon a gyerek, lehoztam a nagyobbik babakádat... jövő hétem megyek is és megveszem a medencét amit kinéztem és berendezem a teraszt, számomra beüzemelem a kerti fotelokat... és azt hiszem jól elleszünk mi így hárman a nyárban :) na és persze négyen, ha apa itthon van...

Marcell tudományait is sorokba akartam szedni végre, bár én hülye a verseiről még mindig nem készítettem videót... de ezeket leszámítva is meg kívánom említeni, hogy a nincs két és fél éves gyermekem szinte az összes autómárkát felismeri, mondja. tudja az összes színt... kristály tisztán és értelmesen beszél... mit beszél, beszélgetni lehet vele... számomra ezek a legszembetűnőbb dolgai a kortársai közül. imád és tud is focizni, autót, traktort, motort vezetni és az ehhez szükséges berendezéseket is ismeri. és bár csak 3 keréken, de bicózik!

imádom őket! és belegondolni is szuper, hogy hamarosan 3 pasiba lehetek hivatalosan is szerelmetes!

u.i.: eldöntöttem, hogy mini manónak júni 18 és 24. között kell megszületnie! így kell lennie és mindennek úgy ahogy én azt elképzelem :)

3 db hibátlanul működő fekete rigó keresi új gazdáit! ingyen és bérmentve szíves örömest "szabadulnánk" meg tőlük... :)

igen, szép dolog a természet, szép dolog a madár csicsergés, de... pár napja, hete, tettem a felfedezést, hogy a szomszédunkban levő óriási, üres, gazos telken, ahol 3 30-40 méteres nyárfa áll milyen fantasztikus madár csicsergés van... ez a telek szuper környezetet biztosít az élővilágnak, mert lakik itt fácán, siklók tömkellege... senki nem zavarja őket... nem beszélve arról, hogy a 3 nyárfa már régóta piszkálja a szemünket, hisz bármikor rádőlhet a mi házunkra egy vihar alkalmával, hogy a mérhetetlen gaz évről évre csak nő és nő... most még ezek is... először örömmel vettem tudomásul, hogy de jó, ez a madárka itt csicsereg, felidézve ezzel a koleszos reggeleket, mikor a parkban csiripelő madár hangra ébredtünk... de aztán teltek a napok... és a rigó minden nap szürkülettől nap keltéig nyomta és nyomja... már Apa is kiakadt miattuk... persze a szobánk pont feléjük irányul... pár nap után gyanús lett - lehet hogy ez valami gép, nem is madár, mert az csak nem lehet, hogy az álmatlanul töltött kismama éjszakáim mindegyikén folyamatosan szünet nélkül nyomja... és még nincs is nyitva az ablak... mi lesz így nyáron? de egy nap megvilágosodtam! ezek hárman vannak!!!!!!!! és már nem idepofátlankodnak nappal a mi udvarunkba????? és pimaszul, szinte mint szelíd házi kedvencek olyan közel merészkednek, hogy kedvem támadna elkapni őket és kipiszkálni a csipogójukat... nem tudjuk mit csináljunk, mert Apát és engem zavar az esti folyamatos csivitelés... szívesen örökbe adjuk őket! :)

és ha ez még nem lenne elég, akkor éjjel, vagy hajnalban megjelenik a mókus, vagy menyét, vagy nyest, vagy ki tudja mi a fene... feltételezem szintén a szomszéd telek hozadéka, mert az én fejem feletti tetőn észlelem a jelentkezését, vagy ott hallom, hogy mászik fel a lefolyón... (a tetőnk osb és zsindely, így szuperül kopog) és ahogy megjelenik ez a kis élőlény le s föl, ide-oda rohangál, kopog a tetőn, bemászik a tető alá, majd ott rohangál a szalufákon... na ezt most már valószínű nem csinálja, mert Apa a héten behálózta a szellőző nyílást... de a tetőn kívüli részen bármikor számítani lehet a megjelenésére... ez a tény már csak azért is "szuper", mert Apa néha napján éjszakás, én meg eléggé félős vagyok... és nem tudom ki látta a Sing (Jel vagy Jelek) című filmet, ahol ufók érkeznek a földre és ők is pontosan ilyen zajt keltve rohangáltak a háztetőkön... azért én próbálom meggyőzni magam mindig, hogy a hangok tuti csak mókusok és nem ufók vagy betörők... :)

és igen... szép dolog a természet lágy öle... gondolom ezért az élővilágért sokan még fizetnének is és sokan megbecsülnék, de úgy tűnik, hogy Apa és én nem vagyunk azok a nagy természet imádók... mi inkább aludnánk nyugodtan. aztán vagy megszokjuk őket, vagy jó lesz ha megszöknek :) mert mi nem adjuk fel, mi maradunk! :) ha más nem lesz, akkor kénytelen leszek sas vagy sólyom nyelv tanfolyamra járni és azzal ijesztgetni az éjjeli alkalmatlankodókat :)

u.i.: lassan esedékes az új gyerek szobába költözés, szoktatás... de a gondjainkat ez se oldaná meg, mert a mókus leginkább a fölött a szoba fölött rohangál... illetve az a szomszéd pedig japán és gyöngy kakasokat és pulykákat tart, melyek szintén a legszebb álmokból képesek az embert ébreszteni... :)

de végülis egy szavam nem lehet, hisz én építettem ide, a nyár fák már itt álltak, és a szomszéd állatai is meg voltak... így tűrök és próbáljuk elsajátítani a zaj kizáró alvás tudományát :)

már csak 8 hét, illetve már annyi sincs hátra... pedig a 20. hét környékén mondtam Apának, hogy na tuti, hogy a vége fog lassan telni... és én most kapkodom a fejem, hogy 11-10-9-8...

közben van két piszkozatolt bejegyzésem és nem dobom fel ide egyiket sem, mert valahogy olyan furán érzem magam... annyira nincs kedvem írni, nincs kedvem internetezni... nem tudok olyat írni, ami az olvasást követően megfelelne számomra... :)

ami leginkább jelen pillanatban érdekel és szívesen csinálom, az a "családozás"... Disney show a Manóval, uszoda a Manóval, séta a Manóval, hinta a Manóval... és olyan jó volt megint Anyuéknál lenni is... haza fele meg is beszéltük Apával, hogy jó lenne ha nyáron sikerülne hosszabb időt ott tölteni, lent délen, Anyukám "ölében", hármasban, négyesben...  :)

szerencsére a következő 8 hét továbbra is semmiféle, különösebb, nagyszabású dolgoktól mentes... igaz apró feladatok akadnak, mit jó volna minél hamarabb megvalósítani, pl. kis kerítést csinálni Apuék és a mi udvarunk közé... mert igaz hogy a mi udvarunk totál gyerekbiztos, de a "rezidencia" többi része, már kevésbé... illetve jó volna ha elkészülne a kaputelefonom is, mivel két poronttyal 40 méterre a kerítéstől eléggé háttérbe szorulok... meg ahogy nézem az időt, jó volna még egy kis medencét is beszerezni egyeskének (persze ennek megfelelő helyet is kell találnom az udvaron, mert nem rakjuk ám akár hová :) )...  szóval semmi... a cuccom továbbra is készenlétben vár, Martin cucca is készenlétben vár - ruhatára bár fullos, azért folyton bővül valami "nélkülözhetetlen" menő cuccal :) ... Marcell ruhatára is felkészítve a nyárra... felkészítve arra, ha kell egy mozdulattal bárki magával vihesse...

amit még tartogatok az elkövetkezendő 8 hétre az a végső takarítás és egy lightos ablak mosi... de ez majd úgy május végére, június elejére időzítem és az ablakok utána legalább 2 hónapig nem fognak érdekelni. (és jó lenne egy szemöldök tetkó frissítés is ;) )

doktor bácsival a legutóbbi vizsgálaton lebeszéltünk mindent, remélem, hogy még egy jó pár hétig egyben maradunk és ha minden a terv szerint alakul, akkor megint befekszem a kiírt időpont előtt pár nappal... ez Marcellal való együttlét szempontjából persze rossz, de én ugye az a felkészülős fajta vagyok... így ha egy adott napon kell mennem, akkor a családot, a házat, mindent úgy tudok itt hagyni, ahogy én azt a kis eszemmel elképzelem. (talán belefér még az utolsó hajfestés is)... illetve másik szempontom, hogy ha Martin is úgy bújik ki, mint a testvére volt (és úgy kell lennie! 4-5 óra az első fájástól számítva! nem lehet másképp! ) akkor jobb, ha ott vagyok a kórházban... persze most átvillant az agyamon, hogy nincs két egyforma szülés és tuti nem lesz akkora mákom, mint anno, tuti nem a terv szerint fog kibújni, és tuti nem lesz olyan egyszerű, mint az első... de a remény hal meg utoljára... :) szugerálom, hogy így kell lennie!

hát ennyi most...

majd jövök még biztosan ilyen-olyan dolgokkal... mert vár még ránk az ovis beíratás - még nincs végleges döntésünk, ezért nem akarunk semmilyen kaput bezárni magunk előtt... és még vár ránk egy anyák napja, amire tanultunk egy nagyon jó kis verset is...  ezt már hétvégén előadtuk Anyunak, de még 3 helyen tuti, hogy könnyeket fog fakasztani... :)

ma hintázás közben próbáltuk összeszedni a repertoárját... hát irtó sok verset tud és szerencsére kristály tisztán beszél... megpróbálom még szülés előtt levideózni...

nos ez a bejegyzés is kicsit csapongó lett, de sebaj... valamit már tényleg akartam írni, mert az idő múlását is rögzíteni kell valahogyan... de továbbra sem érzek nagyobb indíttatást, hogy itt üljek a gép előtt és ne a gyerekkel/gyerekekkel, vagy más előkészülettel, munkával foglalkozzak... annyi minden van, amit szeretnék csinálni, megélni, együtt lenni, menni, nézni... de majd jól megjegyzek mindent és egyszer talán leírom... :)

telnek a hetek... hol gyorsabbnak, hol lassabbnak tűnik az idő múlása - mikor az adóvisszatérítést várom, akkor természetesen lassabban telik, mikor apa itthon van, vagy anyu ide látogat akkor meg repül...

az elmúlt napokban sokat gondolkodtam és továbbra is elszomorított picit a tény, hogy én még nem akarom, hogy Martin kibújjon, még nem akarok véget vetni a pocakosságnak, bár nagyon vártam őt és szinte azt éreztem, hogy nem kell a 9 hónap lelki felkészülés és azonnal a karomban tartanám, most egy csapásra megváltozott... egy szomorú történetet olvasva most már csak az jár az eszemben és csak arra tudok gondolni, hogy a fiaim egészségesek és boldogak legyenek! bármilyen módon!

reggel korábban ébredtem, mint kisbogár és néztem az álmában angyali (ám ébren "ördögi" - huligán arcát) arcocskáját, a hosszú szempilláit a szép vonalú orrát... és csak csodáltam... mindenki azzal ostromol, hogy milyen nagy és repül az idő - de ő számomra még mindig a kis puha, jó illatú (imádom a lábát is szagolgatni), selymes bőrű pici fiam... az életem!vagyis inkább több mint az életem!

s közben várom/várjuk azt a pillanatot, mikor ők ketten, szerelmünk gyümölcsei találkozhatnak! ezt a napot, órát, percet Apával alaposan megterveztük - remélem, hogy így is lesz! nem szeretnénk mást bevonni ebbe a pillanatba! csak mi négyen szeretnénk ott lenni! továbbá Apa szerint az összes látogatásuk így fog történni. szeretnénk elkerülni, hogy első szülöttünk első élménye az legyen, hogy a rokon sereg épp az ő vetélytársát ajnározza. (ezzel s a kezdeti időkkel kapcsolatban alkottunk már néhány kérést/szabályt, de ez külön postot fog érdemelni...)

addig is sokat sétálunk, élvezzük a kint létet, az új babakocsit, bicót... hisztizünk egy sort ha be kell jönni ebédelni... most éppen semmi terv, alakítás, bütykölés nincs a fejemben, kisebb munkák vannak, de ez egy háznál elmegy... kész van minden Martin érkezésére... ezért rengeteg az időm és még ha a nap is kisüt, akkor irány a mi kis megszokott útvonalunk és séta... vagy mint tegnap jó nagy séta, hátizsákkal felpakolva, fagyizni, játszóterezni, kiflit majszolni, kérdezősködni... bár szeretem, ha van valami tenni való, valami terv, valami csinálni való, valami kihívás, valami várni való, de most semmi, de semmi és olyan jó! olyan jó ez a semmi, hogy csak vagyunk magunknak és csak azon gondolkodunk, hogy ezt az időt egymással hogyan töltsük el... és remélem, hogy lesz ebből az időből még úgy 11 hetünk kettesben/hármasban... s utána jöhet a hármas/négyes boldogság!

a létszám növekedhet, de  a boldogságunk maradjon állandó! ez legyen a mi életgörbénk!